Három és fél éves voltam, mikor egy reggelen édesanyám azzal keltett fel, hogy ma nem kell óvodába menni. A hírt – amint később mesélték – nagy örömmel fogadtam. Hogy őszinte legyek, az óvodát sohasem szerettem. Túl sok volt számomra a korlát, és akkori vadóc természetemmel nehezen tudtam elviselni a bezártság, a parancsok diktálta fegyelem kereteit. Az a nap emlékezetes volt számomra, mert testvéreim sem mentek iskolába, s így az egész nap csak játékkal, hancúrozással telt el. Utólag, felnőttként tudtam meg, hogy akkor, 1956. október 24-ét írt a történelem. Az elkövetkező napok is szinte az álomvilágot testesítették meg, hiszen az egész család együtt volt a kis, kétszobás családi házban. Testvéreim barátai szintén nálunk ütötték fel a tanyát, és vég nélküli kártyacsaták zajlottak közöttük.

Egy napon déltájban dörömböltek az ajtón. Három, fiatal, húsz éves forma férfi tódult be az előszobába és apámat keresték. Nagy hangon bíztatták, hogy vegyen részt az alakuló forradalmi bizottság munkájában. Apám csendesen csak annyit mondott: „Elég volt a háború, és az azt követő fogság. Nekem a családot kell eltartani, nem vállalhatok áldozatot, hisz ha én nem leszek, akkor ki ad enni az öt gyereknek?”

A fiatalok még győzködtek pár percig, aztán apámat becsmérelve eltávoztak. Nagyon meg voltam ijedve, hiszen nálunk sohasem hangzott el hangos szó, nemhogy ordítozás, veszekedés. Az egész jelenetből csak a félelem maradt meg a tudatomban. Este sokáig mesélt apám, hogy álomba ringasson, és elfelejtesse velem a lezajlott inzultust.

Másnap idősebbik bátyám a teherpályaudvaron szerzett egy hátizsák gesztenyét. Egész nap sült a sparherd sütőjében az illatos gyümölcs, és a környék gyerekeinek nagy része ott ropogtatta velünk a szobában a csemegét. Estefelé híre jött, hogy megalakult a nemzetőrség, felfegyverezték az egyetemistákat és a munkásokat. Állítólag bujkáló ávósokat kerestek mindenfelé.

Sötétedés után a szomszédban lakó Szepi bácsi átjött. Arra kérte apámat, hogy rejtse el, mert nálunk biztos nem fogják keresni. Ő volt a párttitkára az egyik megyei nagyvállalatnak. Nagyhangú, de egyébként ártalmatlan ember volt. Igazi proli családból származott, és ezért jó kádernek minősült az akkori vezetés szemében. Remegő hangon adta elő kérését, mint aki nem számít befogadásra. Apám az udvari, ásott pincében készített neki helyet a krumplisládák mögött. Ott lakott egészen az oroszok bejöveteléig. Neki is két gyereke volt. A nagyobbik velem egyidős, a kisebbik csak pár hónapos. Őket nézte apám, mert ki neveli fel azokat, ha az apjukat kivégzik. Az emberélet nem ért egy garast sem akkoriban.

A következő napon a család kék, iskolai bekötő papírból sötétítőket készített az ablakokra apám útmutatása szerint. Este már lövések hallatszottak távolról. Éjszakánként az idősebbik bátyám mellett aludtam, mert egyedül féltem a kiságyban. Napközben is tilos volt az ablakok előtt jönni-menni. Csak négykézláb lehetett közlekedni a lakásban, ha az egyik „védett sarokból” a másikba akart átmenni valaki.

November 5-én eltűnt az idősebbik bátyám. Szüleim eleinte a környéken, majd később az egész városban keresték. Vele egy időben még három barátjának is nyoma veszett. Egy üzenetet hagytak hátra csupán, hogy disszidáltak, és odaátról majd hírt adnak magukról a Szabad Európa rádión keresztül: barna kalap, fehér zsinór jeligével. Ettől kezdve két héten át, szólt a rádió, és hol anyám, hol apám ült előtte figyelve az üzeneteket. Szüleim hajába ez a két hét hófehér sávokat rajzolt. Én, mint kisgyermek nem értettem, hogy hová lett a bátyám, és napokig kerestem az egész házban. Nagyon szerettem őt és ő is engem. Csak három év múlva mesélték el nekem, hogy bátyám Kanadában él, és ezért nem láthatom talán sohasem.

Az oroszok bejövetele nagyon megrázta az egész családot. A szomszéd utcán dübörögtek végig a tankok, és időnként géppuska-sorozatok kattogtak vegyesen az ágyúlövésekkel. Az ellenállók a közeli templomban kerestek menedéket, de rövid idő alatt rá kellett jönniük, hogy az ágyúk ellen nem védenek a megszentelt falak. Remegve bújtam hol apám, hol anyám, hol pedig az idősebb testvéreim ölébe. Aztán ennek is vége lett. Szepi bácsi hazament, elkezdődött a mindennapi huzakodás anyám és közöttem az óvodába menet miatt.

November végén egy este, szürke autó állt meg a házunk előtt. Apámat és a bátyámat kereste két bőrkabátos ember. Röviden beszéltek, majd apámmal együtt eltávoztak. Késő éjszaka volt, mikor haza érkezett. Sokáig zokogtam elalvás előtt, mert úgy éreztem, hogy bátyám után az apámat is elvesztem. Mikor megjött, már aludtam a sok sírástól kifáradva. Később, a család zaklatása is megszűnt. Felnőttként tudtam meg, hogy az mentette meg apámat, hogy Szepi bácsit elbújtatta a forradalom alatt.

’57 tavaszán édesanyámmal az óvoda felé ballagtunk. Egész úton könyörögtem, hogy ne kelljen odamenni, de ő hajthatatlan volt. Hiába magyarázta, hogy dolgoznia kell, nem tud rám vigyázni, én csak ordítottam egész úton. Végül az óvoda kapujában megkérdeztem:

 – Mikor lesz végre újra háború?

Anyám megütközve kérdezett vissza:

– Miért kisfiam?

– Mert akkor újra ehetnék sok gesztenyét és a bátyám is itthon lenne – válaszoltam dacosan.

– Kisfiam, a háború és a forradalom szörnyű dolog! Bátyádat, pedig majd nemsokára újra láthatod. Most messzire utazott, de mire te nagyfiú leszel, ő is hazajön – válaszolt halkan, és két, kövér könnycsepp gördült végig az arcán.

Akkor nem értettem, mit is jelentett ez a mondat, csak 1968-ban döbbentem rá valódi értelmére, mikor tizenkét év múltán bátyámat átölelve láttam édesanyám szemét. Az a két könnycsepp mintha odafagyott volna az arcára, akkor is ott ragyogott.

A Kossuth rádióban szereplő hírek között a legfontosabb helyet a szuezi válság foglalta el, a hazai problémákról nem történt híradás. Az esti vacsoránál a család legidősebb fia beszámolt az egyetemisták között terjengő hírekről, hogy Pesten nagy demonstráció készül. A Petőfi Kör tagjai néma tüntetéssel akarják megkoszorúzni a Petőfi szobrot. A családfő bosszúsan mordult Zoárdra, hogy hagyja abba az ilyen hiábavalóságról való beszédet, inkább tanuljon, mert az elmúlt évi bizonyítványával nem jeleskedett. A fiú még lelkesen próbálta magyarázni az eseményeket, de az apa leintette:

– Még csak az hiányzik, hogy lázongani kezdjenek ezek a tejfelesszájúak! Nem elég vér folyt a háború alatt? Itt vannak az oroszok, minden hangosabb szót véresen megtorolnak a hazai elvtársaikkal karöltve! Ez hiányzik nekik?

– De apa, értsd meg, ma már más idők járnak! Az amerikaiak nem engednék, hogy nálunk vérbe fojtsák a forradalmat.

– Az amerikaiakat nem kell nekem bemutatni. Fél évig a foglyuk voltam Németországban. Nem törődtek azok velünk akkor sem, és most sem. Nincs nálunk olyan, ami nekik kellene. Fontosabb számukra Szuez, ott van a csatorna és az olaj. Hagyd abba fiam a lamentálást, te még gyerek vagy az ilyen dolgokhoz!

– De Apa!..

– Elég volt fiam, még csak az kellene, hogy a testvéreidet is megbolondítsd! Eredjetek a szobátokba, és irány az ágy! Holnap iskola lesz, és van mit bepótolni neked is, fiam! – zárta le a vitát az apa.

A család egy bakonyi kisközségből származott el a megyeszékhelyre, Veszprémbe. A családfő abban az időben nem számított jó kádernek, mivel a háború előtt a község főjegyzőjeként dolgozott. Tartalékos tisztként a Horthy hadsereg főhadnagya volt, s mint ilyen, részt vett a II. világháború jelentősebb ütközeteiben. Visszavonulás alatt az ausztriai Linz városában érte meg a kapitulációt. Amerikaiak fogságában telt el fél év, majd a nemzetközi egyezmények megkötését követően az oroszok vették át a tábort. Szerencséje volt, mivel az első transzportokkal sikerült maradék századát hazautaztatnia. Az igazoló bizottságok sem találtak semmi kivetnivalót háborús tevékenységei között, ezért hazaengedték családjához. Az élet nagyon nehézzé vált számukra. Mint volt főjegyzőt, azonnal eltávolították hivatalából, nem törődve azzal, hogyan fognak megélni. Ekkor már három gyermekről kellett gondoskodnia. A sors kegyes volt hozzájuk, mert a családi birtokból ráeső föld megművelésével átvészelték az 1950-ig terjedő időszakot, mikor egy alakuló közintézményben kedvező állásba jutott. 1956-ig még két gyermekkel szaporodott a család. Szorgalmas munkával sikerült saját otthonhoz is jutnia, ami abban az időben szinte elérhetetlen álomnak tűnt a hazai lakosság nagy részének. ’55-ben, mint osztályidegent eltávolították állásából, és egy kis építővállalat raktárosaként próbálta meg a családot eltartani. Az élet szinte másból sem állt, mint a munkából. Egész este rettegve gondolt az esetleges forradalomra. Megint csak vér és öldöklés lesz. Elalvás előtt elhatározta, hogy nem engedi fiát, részt venni semmilyen megmozdulásban, hiszen úgyis jön a megtorlás. A gyerek, pedig most van a legrosszabb korban, 16 éves. Őt még könnyen fel lehet lelkesíteni. Nehezen aludt el, rémálmok kísértették egész éjszaka.

Másnap a munkahelyén az emberek kisebb csoportokban tárgyalták az eseményeket. Jolika, a pártiroda titkárnője szokatlanul kedvesen üdvözölte:

– Jó napot kívánok, Rakonczay elvtárs! Mit szól hozzá, milyen szép az idő? Nem emlékszem, hogy október végén ilyen meleg lett volna valaha is. Legalább nem kell fűteni, úgyis sokba kerül ma már a tüzelő!

Megütközve tekintett a titkárnőre. Mi történhetett, hogy ez a buta, de nagyképű némber így leereszkedett hozzá. Pár keresetlen szóval elbúcsúzott tőle, majd a raktárban lévő kuckójába menekült. Ott már várta a segédraktáros, Sepinszky Egon, aki a háború előtt a vármegyénél volt főtanácsos. ’48 után a népbíróság két év börtönre ítélte, és megfosztották minden állampolgári jogától. Szélesen vigyorogva fogadta az üdvözlését.

– Na, öregem, azt hiszem vége van a komcsik uralmának! Hallottad a Szabad Európa rádiót? Pesten ledöntötték a Sztálin szobrot, és keresik az ávósokat. Gerőék nem tudják, mihez kapjanak. Majd most megmutatjuk nekik, hogy ki az úr ebben az országban!

– Tehát ezért udvariaskodott az, az álnok kígyó! – csapott a homlokára meglepetten. Süllyed a hajó, a patkányok menekülnek. De meglátod, az oroszok nem fogják kiengedni a markukból ezt a kis országot. Kell nekik az elővéd egy esetleges újabb háborúban.

– Borúsan látod a dolgot, Jenő – replikázott Sepinszky – a nyugatiak nem hagyják, hogy megszegjék a békeszerződésben foglaltakat. Látod, hogy Ausztriából is ki kellett vonulniuk, pedig ’45-től ’55-ig ott ette őket a fene. Meglátod, hogy innen is kitakarodnak, és akkor eljön a mi időnk újra.

– Nyugtával dicsérd a napot! Ez a meccs még nincs lejátszva. Ha majd egy se lesz belőlük itt, akkor én is elhiszem! – zárta le a beszélgetést Rakonczay. Gyerünk dolgozni, mert ha innen is kirúgnak, akkor nem tudom, mit teszek a családdal. Nekem már elég volt a háború és az azt követő nyomor. Te könnyebb helyzetben vagy, mert csak az asszonnyal éltek kettesben. Nekem öt éhes szájat kell betömni nap, mint nap. Mi lesz velük, ha nem lesz hol dolgozzak?

Sepinszky még győzködött egy ideig, de látta, hogy hiába erőlködik, társa nem hajlandó folytatni a vitát, így ő is a munka után nézett. Az egész nap feszült légkörben telt el. A munkahelyi pártirodán fejvesztetten telefonálgattak a város és a megye vezetőinek. Estefelé már csak az üres helyiségben égett a villany. Minden fontosabb iratot eltüzeltek a termetes vaskályhában. Jolika remegő szájjal hallgatta az öreg portást, János bácsit, hogy Pesten keresik a pártfunkcionáriusokat, és ha elkapják őket, akkor felakasztják valamennyit. Szinte eszét vesztve menekült haza hisz a férje is a megyei párbizottságon dolgozott, és őt is úgy ismerték a vállalatnál, mint aki meggyőződéses kommunista.

Rakonczay is elgondolkodva ballagott hazafelé. Egész úton csak az járt a fejében, mit csináljon, hogy megóvja a családot. Legjobban legidősebb fiát, Zoárdot féltette. Olyan heves és meggondolatlan ez a gyerek. Csak nehogy valami marhaságot csináljon. Elhatározta, hogy másnap beteget jelent a vállalatnál, így legalább otthon lesz, szemmel tudja tartani a gyerekeket.

Vacsora után meghallgatta a híreket, majd az öreg rádión megkereste a Szabad Európa adását. Az éteren át, szakadozva hallotta, hogy Pesten elűzték a kormányt, és Nagy Imre vezetésével megalakult az új kabinet, amely elsőként az orosz csapatoknak az ország területéről történő kivonását szorgalmazta. Néhány városból súlyos atrocitásokról számolt be a híradás. Az ÁVH egységei sortüzet adtak le a tüntetőkre Budapesten, Óváron, Miskolcon, Debrecenben és még több városban. Ennek eredményeként sok ártatlan ember halt meg. A nép, izzó gyűlölettel kereste az ávósokat, és ha elfogtak belőlük egyet is, azonnal meglincselték. Szíve összeszorult a hírek hallatán. Képzeletében újra átélte a háború utolsó napjait. Akkor volt ilyen vérengzés. Egyik katonáját tévedésből agyonverték a linzi lakosok, mert a szerencsétlen egy halott SS katona kabátját vette fel, hogy meg ne fagyjon, és őt is fasisztának nézték. Mi lesz itt, ha elszabadul a visszafojtott gyűlölet? – morfondírozott. Nem engedem el a gyerekeket sem az iskolába! Itthon talán meg tudom védeni őket.

26-án reggel elhatározta, hogy bemegy a városba, mert a helyi kis bolt már nem nyitott ki, és elfogyott otthon a kenyér. A belvárosban érezni lehetett a forradalmi hangulatot. Az utcákon itt is, ott is embercsoportok beszélgettek. A Kossuth utcához érve megdöbbenve látta, hogy egy katonaruhás személyt legalább tíz ember ütlegelt, pedig már mozdulni sem tudott a nyomorult.

– Miért bántják ezt a szerencsétlent? – kérdezett meg egy bámészkodó asszonyt.

– Rohadt ávós, és most azt kapja, amit eddig adott a hazafiaknak! – hangzott a tömör válasz.

– De hiszen ez nem is ávós! Ismerem, mert két utcával odébb lakik, mint mi. A honvédségi zenekarban játszik, dobos. Az apja meg könyvelő az egyik építő vállalatnál – válaszolt csodálkozva.

– Fogja be a száját, mert maga is megkaphatja a magáét! – förmedt rá fúriaként az asszony, és hatalmasat köpött a földön fetrengő fiatalember felé. Ezek mind a mi vérünket szívják, azért kell ilyen nyomorban tengődnünk – tette még hozzá, és az arcába fújta a cigarettájából szippantott füstöt. Az asszony leheletén érezte, hogy az, jócskán kortyolhatott valami kocsmában, mert nehéz pálinkabűz csapott felé a dohányfüsttel keveredve. Rakonczay csendesen elfordult, s a százméternyire álldogáló sorhoz sietett. Éppen akkor nyitott ki a bolt. Az emberek egymást taposva tülekedtek, hogy mielőbb hozzájussanak a friss pékáruhoz. Nagy nehezen sikerült szerezni egy barnakenyeret. Örömmel gondolta: legalább három napra elég lesz a családnak. Sietve indult hazafelé. Útja az agyon-visszavert katona mellett vezetett el. Már nem volt a közelében senki sem. Szerencsétlen fiú ájultan hevert a földön. Mellé térdepelt, apró kis pofonokat adott neki, hogy magához térjen. Egyszer csak megrebbent a katona szeme, és csodálkozó, rémült pillantással meredt rá. Halk nyöszörgés hagyta el ajkát:

– Kérem, ne bántson! Nem vagyok ávós. Csak a ruhám hasonlít azokéra. Én zenész vagyok.

– Ne féljen, ismerem magát. Ott lakom a szomszéd utcában. A köpenyét vesse le, vegye fel az én lóden kabátomat. Segítek haza menni. Jobban érzi magát?

– Azt hiszem, eltörték a kezem, de menni talán tudok – suttogta a katona.

– Akkor gyerünk, mielőtt visszatérnek ezek az állatok! – szólt Rakonczay, s felsegítette az összevert embert. Ezek nem forradalmárok, hanem a csőcselék. Láttam, amikor a ruhabolt ajtaját felfeszítették, és vitték a sok kabátot, meg egyéb ruhafélét. Tudja, nem vigasztalásként mondom, de az áradat mindig feldobja a szemetet. Lesz még baja a forradalmi tanácsoknak ezekkel.

A katonaköpenyt levetve felhúzta rá a saját kabátját, egyik kezével vállát átölelve támogatta, mintha részeg barátja lenne. Szerencsésen hazajutottak. A katona szülei halálra rémülve fogadták őket. Gyorsan elmesélte a látottakat, s a hálálkodás elől hazasietett. Otthon az asszony azzal fogadta, hogy Zoárd elment a barátaival a teherpályaudvarra, mert azt hallották, hogy ott almával és körtével teli vagonok vesztegelnek. Megpróbálnak pár kilót szerezni a gyümölcsből.

– Miért engedted el? Megmondtam, hogy sehová sem mehetnek el! Tudod, mi van a városban? Válogatás nélkül lincselik az embereket. Elég, ha valakire rámondják: ávós, azonnal agyonverik. Most támogattam haza a szomszéd utcában lakó Kovácsék fiát. Szerencsétlen katonaruhában volt, és kis híján agyonverték, mert valaki ráfogta, hogy ávós. Azonnal megyek a gyerekek után, és a fülüknél fogva hozom haza valamennyit – suttogta az ijedtségtől és dühtől elfúló hangon.

Ebben a pillanatban nyílott a bejárati ajtó, a fiúk gyümölccsel és fegyverekkel felrakodva betoppantak. Valamennyinek a karján nemzeti színű szalag díszelgett. Büszkén vonultak be, mint akik várják az elismerést. Rakonczai, első mérgében hatalmas pofont kevert le Zoárdnak, majd valamennyitől elszedve a pisztolyt és kézigránátokat, a szobába parancsolta őket.

– Ebbe a házba fegyverrel nem léphet senki sem! Ezt jegyeztétek meg magatoknak! Nem érdekel a lelkesedésetek, és nem érdekel az sem, hogyan jutottatok a fegyverekhez. Ha bármiben is részt vesztek szíjat hasítok a hátatokból! Értitek?! Az oroszok nem hagyják, hogy kilépjünk a szocialista táborból. Aki itt most bármit is tesz ellenük, azt később mind felakasztják. Nem törődnek azzal sem, hogy felnőtt vagy gyerek. Én már megtapasztaltam a háborúban, hogy milyenek. Most még azt lesik, hogy az amerikaiak mit szólnak a forradalomhoz, aztán lecsapnak irgalmatlanul. Mars haza! Zoárd, te, pedig a szobádba!

Az elkövetkező tíz napban csupán annyi időre hagyták el a házat, amíg a szükséges kenyeret, tejet beszerezték. Ez is egyre nehezebben ment. Az utcában terjengő rémhírek arról szóltak, hogy sorra akasztották fel a kommunista és ávósgyanús egyéneket az utcákon. Megalakult a helyi nemzetőrség, a legfőbb gondot számukra a lumpen elemek, megfékezése jelentette. A világról szinte csak a rádióban hallott híradásokból értesültek. Innen tudták meg, hogy elkezdődött az oroszok bevonulása az országba és amerre csak elhaladtak, vérbe fojtották a forradalmat. A nyugati országok, pedig csak hallgattak, s nem avatkoztak bele a dolgok menetébe. November 6-án a városban is kihirdették a kijárási tilalmat. Házról házra járva keresték a forradalom résztvevőit. Sokakat börtönbe zártak. Zoárd egyik kedves tanárát is letartóztatták a forradalom alatti szerepléséért. Aztán november közepére elcsitultak a hangok, feloldották a kijárási tilalmat is.

Egyik este Zoárd elkéredzkedett a barátjához, megünnepelni a születésnapját. Az ajtóból huncut mosollyal szólt vissza:

– Ha nem jönnék haza, akkor elmentem nyugatra. Majd üzenek barna kalap, fehér zsinór jeligére!

– Majd adok én neked nyugatot! – mordult rá apja, s megfenyegette a gyereket.

Zoárd még tíz órakor sem érkezett haza, ezért aztán Rakonczay átment a szomszédba, hogy hazaparancsolja őt. Ott meglepődve hallotta, hogy az ő fiúknak, Pityunak náluk kellene lenni. Rövidesen kiderült a fiúk füllentése. Döbbenten ébredtek rá Zoárd elszólásából, hogy a gyerekek valóban disszidáltak.

– Most mit tegyünk? – jajveszékelt Pityu édesanyja.

– Sajnos, csak egyet tehetünk, hogy figyeljük a Szabad Európa rádió híradását. Hátha üzennek a gyerekek – válaszolta Rakonczay. A gyerek azt mondta, hogy üzenni fognak

Az esetet követő hét napjai szinte összefolytak. Négy órás váltásban ültek a rádió előtt, hallgatták a híradásokat. Tíz nappal a gyerekek eltűnése után még semmi hír sem volt felőlük. A tizenharmadik nap hajnalán aztán elhangzott a várva-várt jelige:

„…Barna kalap, fehér zsinór jeligére üzenem, hogy mind a négyen szerencsésen megérkeztünk Traiskirchenbe. Januárban indulunk Kanadába. Ne haragudjatok ránk! Mindenkit ölelünk és csókolunk: fiaitok…”

Az ügyeletben lévő apa szeméből záporozni kezdett a majd két hete visszafojtott könny. Sietve keltette fel párját, s zokogástól elfúló hangon suttogta: Élnek, megérkeztek odaátra!

Az 1956-os magyar forradalom a szovjet uralom elleni lázadás egyik legfontosabb eseménye volt Közép-Európában. A forradalom célja a politikai szabadság és a nemzeti függetlenség visszaszerzése volt. Bár a felkelést végül leverték, a forradalom hatása messze túlnyúlt Magyarország határain, és hozzájárult a hidegháború alatti politikai változásokhoz. Az események emléke ma is élénken él a magyar nép történelmi tudatában, és az 1956-os forradalom hősei a szabadságért folytatott küzdelem szimbólumai maradtak.